Tudta, miért érzi Európa kötelességének az eritreai menedékkérők befogadását?

Magyarország kormánya október 2-án népszavazásra hívja az állampolgárokat. A népszavazás kérdése egyrészt a menedékkérők sorsáról, másrészt az Európai Unió menekültpolitikájáról szól.  A jelenleg érvényben lévő áthelyezési javaslat gyakorlatilag kizárólag Szíriából és Eritreából származó menedékkérőkre vonatkozik, az ő európai tagországok közötti elosztásáról szól.  Azért, mert e két országból nagyon nagyszámú menedékkérő érkezik Európa bizonyos pontjaira.  De azért is, mert e két ország állampolgárai nagy valószínűséggel megfelelnek az 1951-es menekültügyi konvenció feltételeinek, vagyis Európában bárhol kérnék a menedékjogot, azt a törvény alapján több mint 75 százalékban meg is kapnák.

Az Artemisszió Alapítvány blogsorozata arra vállalkozik, hogy összegyűjtse a legalapvetőbb kérdéseket, amelyek megválaszolása nélkül aligha elvárható egy állampolgártól, hogy  felelős módon szavazzon– vagy ne  –október 2-án. Azért, hogy ne járjunk úgy, mint a brit szavazók, akik közül sokan a népszavazás másnapján próbálták az internetről kideríteni, mit is jelent a „Brexit”.

Tudta, hogy az afrikai országok közül Eritreából érkezik a legtöbb menedékkérő Európába?[1]  És gondolkozott már azon, hogy miért?

Miről beszél a történelem?

Miután Eritrea kikiáltotta függetlenségét 1993-ban, úgy tűnt, hogy az ország rohamos fejlődésnek indul, és befektetők és turisták kedvelt célpontjává válik. Viszont most, húsz évvel később, a nemzetközi jogi szervezetek már hevesen támadják a kormányzatot, és Eritreából érkezett menekültek ezreinek nyújt menedéket Európa. Nézzük meg, hogy mi vezetett idáig! Ehhez azonban vissza kell tekintenünk Eritrea múltjába.

Kis területek felett uralkodó királyságok, Etiópiához lazán kapcsolódó magasföldi régiók: ez várta az olaszokat a 19. század második felében, amikor ők is ki akarták venni részüket az afrikai területek felosztásában. Abesszínia uralkodójával egyezményben állapították meg a két ország határát 1889-ben, és onnantól kezdve Olaszország az eritreai gyarmati területét fejlesztve azon fáradozott, hogy majd egyszer a közel százszor akkora Etiópiát is megszerzi. 1941-ben, amikor a britek megszerezték tőlük Eritreát, végérvényesen le kellett mondania erről a vágyáról.. A britek fennhatósága alatt Eritrea stabil gazdasága összeomlott, és a helyzetének tisztázása sürgetővé vált. 1950-ben az ENSZ Közgyűlés úgy döntött, hogy az országot Etiópia autonóm tartományává teszik. Ezzel komoly bonyodalmakat indítottak el.

Etiópia, élén Hailé Szelassziéval, ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy a számára értékes tengerparti kikötővel rendelkező tartománya önálló akaratának adhat hangot, miközben Eritreában mindig voltak olyan csoportok, akik soha nem támogatták a föderációt. A feszültség csak nőtt, ahogyan Etiópia sorra támadta Eritrea autonómiáját. 1960-ban végül a tartomány annektálására került sor. Egy évvel később az ország nyugati részében egy csoport férfi fegyvert fogott az etióp vezetés ellen, amivel egy 30 évig tartó függetlenségi háborút indított el. Miközben az etióp hadsereg egész falvakat égetett fel és bombázott, mert feltételezett ellenállókat keresett, eritreai gerillaharcosok kis csoportokban képezték magukat, és nemcsak a fegyverviselésről, hanem a harcok céljáról, a kivívandó reformokról és a mögöttes ideológiákról is sokat tanultak. A fronton önellátásra törekedtek, és a föld alatt, biztonságban a bombázástól, műtőt és gyárakat üzemeltettek. Miközben Etiópia jelentős támogatást kapott 1977-ig az Egyesült Államoktól, később pedig a Szovjetuniótól, az eritreai mozgalom mindössze a külföldön élő honfitársaik segítségére számíthatott. Ennek ellenére kitartottak, és végül 1991-ben –a Szovjetunió felbomlásával nagyjából egy időben– a harcok az eritreaiak győzelmével befejeződtek.

1993-ban Eritrea hivatalosan is elnyerte függetlenségét, és újult erővel kezdtek az ország újjáépítésébe, természetesen a függetlenség kivívásáért ünnepelt, volt harcosok vezetésével. Ők kerültek a miniszteri pozíciókba, az önkormányzatok élére, a párt vezetőségébe. A függetlenség megőrzése továbbra is prioritás maradt számukra. 1998-ban éppen a függetlenséget érezték fenyegetve, amikor az egyik legtöbb áldozattal járó határkonfliktusra került sor az etióp határon. Az összecsapás 2000-ben lezárult, de a két ország kapcsolata azóta is fagyos, az eritreai államvezetés készültségben tartja a hadköteles lakosságot.

Ennek a helyzetnek számos negatív következménye van. Eritrea magába zárult, politikai, gazdasági és emberi jogi értelemben egyaránt.  Az ország a gazdasági fejlődését nagyrészt a szomszédjával folytatott kereskedelemnek köszönhette, ennek megtorpanása miatt az ország exportja jelentősen csökkent. A gazdasági hanyatlást súlyosbítja a korrupt hivatalnokokra épülő rendkívül bürokratikus intézményi rendszer. Külkapcsolatai gyengék, nincsenek erős szövetségesei. A belpolitika talán még drámaibb: 2001-ben bebörtönöztek 11 politikust, akik nyíltan bírálták Isaias Afewerki kormányát; ugyanebben az évben a kormány betiltotta a független média működését az országban, és számos újságírót letartóztatott. Mindeközben az állami sajtó ontja az ország fejlődéséről és újjáépítéséről szóló híreket.

Kik dolgoznak az építkezéseken?

A nemzeti szolgálatosok. A munkaerő és a katonai szolgálatosok utánpótlására 1994-ben bevezették a nemzeti szolgálatot. Akkor még sokan bizakodva járultak hozzá ebben a formában országuk fejlődéséhez. A program során tanulmányaikat már elvégzett lányok és fiúk a minisztériumok munkájába bekapcsolódva teljesítenek szolgálatot rendkívül alacsony juttatás fejében. A probléma az, hogy az amúgy másfél évre tervezett nemzeti szolgálatból a fiatalok sokszor még tíz év után sem szabadulnak. Ráadásul  a kiadott munkára sokszor nincs is szükség, így azok a hivatalvezetők, akik ezt felismerik, nem várják el a szolgálatosoktól, hogy minden nap megjelenjenek az irodában. Emiatt számtalan végzett fiatal vár arra, hogy végre tevékenyen munkába állhasson. Erre viszont kevés esélyük van.  Eltekintve a kisebb családi vállalkozásoktól, munkalehetőséghez alig jutnak, mivel az országban nincs kereslet az egyetemet és főiskolát végzett diplomásokra, az állam nem tud a megélhetéshez szükséges fizetést biztosítani, és a gyári munkákra a csekély bérezéshez szokott vidéki vagy városi, alacsony végzettséggel rendelkező munkaerő épp elegendő. Ráadásul a gyári termékek exportálását és a nyersanyag importálását a bürokratikus útvesztőknek köszönhetően szinte teljesen befagyasztotta az állam, ami a kis- és nagyvállalkozások működésének egyaránt gátat szab.

Milyen oktatásban vehetnek részt a fiatalok?

A kormány sokat tesz azért, hogy a fiatalok általános és középiskolai tanulmányokat végezzenek, és ezen a téren bámulatos eredményt ért el. Ma már nagyon magas az iskolázottak száma. A középiskola negyedik évét mindenki az északi félsivatagos régióban található Sawa táborban végzi, ahol a függetlenségi harcok történetéről, nemzeti ideológiáról, fegyverviselésről tanulnak, majd lezárásként érettségi vizsgát tesznek. A teszt eredménye alapján központilag döntik el, hogy ki milyen tanulmányokat folytathat. A legalacsonyabb pontszámokat teljesítő fiatalok, körülbelül az összes végzett kétharmada, katonai szolgálatos lesz. Ezt igyekszik mindenki elkerülni, ugyanis őket Sawából egyenesen vidéki táborokba viszik, ahol kötelező munkák elvégzésére utasítják őket. A jobban teljesítő fiatalok, bár szintén nem dönthetnek saját jövőjükről, de legalább szakmát tanulhatnak, vagy főiskolai, egyetemi oktatásban vehetnek részt. Ők a tanulmányaik befejeztével lesznek nemzeti szolgálatosok.

Kik vezetik az országot?

A hivatalok, minisztériumok és önkormányzatok élén olyan férfiakat és nőket találunk, akik kivették részüket a 30 évig tartó függetlenségi harcokból. 1993 után arra vállalkoztak, hogy egy olyan államot hoznak létre, amiben az egyenlőség a gyakorlatban is működik, ahol se a vallás, se az etnikai jellemzők nem befolyásolják az egyének lehetőségeit, és ahol a miniszterek épp úgy, mint a földművesek, szolgálják a nemzeti érdekeket. Ez az elképzelés azonban a gazdasági stagnálás és a külföldön élő, jómódú eritreaiak  kontrasztja miatt kevésbé vonzó alternatíva a fiatalok számára. Bár tanulmányaik során tájékozottá váltak, felnőtt korukra mégsem kapnak lehetőséget arra, hogy tudásukat az országon belül használják. A gyermekeik független jövőjéért harcoló idősebb generáció pedig hatalmi eszközökkel igyekszik korlátozni a fiatalok lehetőségeit. A katonai szolgálatot nem teljesítők, a földjeiket a megélhetés miatt illegálisan művelők, a betiltott vallások gyakorlói, az ellenzéki pártok támogatói, az illegális határátlépők mind börtönben végzik, ha elkapják őket.

Az ország vezetéséért felelős politikai elit a hatalmát a külföldi fenyegetettség mítoszára építve őrzi, és ezzel sakkban tartja ellenfeleit. Ilyen ostromállapotban ugyanis szó sem lehet demokráciáról, ezt mindenki tudja. A vezetőknek ezért csaknem teljhatalma van. Ők döntenek arról, hogy ki kerüljön börtönbe. Ugyanakkor őket is bármikor félretehetik, „befagyaszthatják”, , ha egy vezető lojalitása kérdésessé válik. A törvények és szabályozások egyik napról a másikra változnak. 2016-ban például minden eritreai valutát (Nakfa) begyűjtöttek, és rögzítették, hogy ki mekkora összeget adott le a bankokban, de az új pénzből csak korlátozottan vehettek fel az emberek (maximum havi 5 ezer Nakfát = 316USD). Hónapokra leállt az értékesebb tárgyak kereskedelme, ami kihatott a boltok forgalmára is. Nem sokkal később bejelentették, hogy akinek több mint egymillió Nakfája van a bankban, az 2%-ot köteles az államnak beszolgáltatni. Ugyancsak központilag rendelkeztek arról, hogy egyik napról a másikra a zsemle árát a harmadára csökkentik, viszont naponta fejenként csak kettőt vásárolhatnak. Van, aki a változó törvények és rendelkezések ellenére is leleményes módon biztosítani tudja családja megélhetését, legfőképpen a virágzó fekete és szürke piacon, ami nélkül egyébként az országban katasztrofális helyzet alakulna ki.

Kik és miért hagyják el az országot?

Aki nem elégszik meg azzal, hogy katonai szolgálatosként követ pakol és utat épít, és bármikor behívható katonának, az megkísérli a menekülést a jobb jövő reményében. Aki egyetemet végzett, és lehetősége van rá, az elintézi a papírjait, és legálisan hagyja el az országot. Többnyire olyan fiatalokról van szó, akik tanulni és dolgozni érkeznek, akik a családjukat támogatni akarják, és ezért a hosszú évek átmeneti időszakát is képesek vállalni. Így ma havonta közel 5000 ember hagyja el Eritreát, ami a 4 és 6,5 millió közé saccolt összlakosság számához képest nagyon nagy szám.

Eritrea nehéz helyzetben van. Hogyan is kezelhetné az elvándorlás okait országon belül, amikor az a globális folyamatok részeként hosszú évtizedek óta alakuló geopolitikai egyenlőtlenségekre épül? Amikor Olaszország, Nagy-Britannia vagy éppen a Szovjetunió és az Egyesült Államok politikai befolyásukkal tevékenyen alakították a térség bel-, és külpolitikai viszonyait, akkor egy olyan relációba hozták a még akkor létre sem jött államot, amiben lehetőségei eleve korlátozottak voltak. Az ország a modernizálódás csapdájában számítógépek, mobiltelefonok, elektronikai cikkek és a termeléshez szükséges gépek behozatalára szorul, miközben az emberek éhbérért dolgoznak állami és magán cégeknél. A probléma gyökerei nem csak helyben alakultak ki, éppen ezért nem is lehetséges annak csupán lokális kezelése. Ehelyett érdemes arra a globális folyamatok részeként tekintenünk, és mérlegelnünk, hogy ebben a komplex viszonyrendszerben mit tehet Európa.

Blogsorozatunk korábbi részei számba vették azokat a kérdéseket, amelyek a népszavazás mint politikai aktus értelmezéséhez szükségesek.  A legutolsó részekben igyekszünk kitérni azokra a kérdésekre is, amelyekről a népszavazás nem szól, de a kampány megszólít vele: végül is kik azok az emberek, akiknek a feje fölött a sorsukról vitázunk? Honnan és miért menekülnek? És mi közünk van nekünk mindehhez?

Ha ezek a kérdések foglalkoztatják, kövesse továbbra is blogsorozatunkat!

[1] Forrás: http://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php/File:Countries_of_origin_of_(non-EU)_asylum_seekers_in_the_EU-28_Member_States,_2014_and_2015_(thousands_of_first_time_applicants)_YB16.png