Divercity – figyelemfelkeltő cím. Két szót von össze, sokszínűség és város. Mindez egy workshop keretében, kétszer két nap, nyitott, barátságos, sokszínű emberekkel – ez rossz már nem lehet. A felhívás szerint lássuk a várost mások szemén keresztül, majd mutassuk meg közösen a mi Budapestünket!

Ezzel a gondolattal a fejünkben érkeztünk jó páran szombat reggel fáradtan ugyan, de annál lelkesebben. Kedves fogadtatásnak és kávénak szerencsére nem voltunk híján, így az aktivitási szint is hamar növekedni kezdett. A résztvevők diverzitására sem lehetett panasz, hiszen három kontinens is képviseltette magát, hogy összefogva alkossunk valami újat.

A workshop elején mi, résztvevők egymással ismerkedtünk, hogy minél barátságosabb és biztonságosabb légkörben tudjuk folytatni a munkát. Volt itt gyors randi, egymás bemutatása, sétálás a szobában különböző gyorsaságban próbálva elkerülni a többieket, és persze rengeteg nevetés.

Létrehoztuk a csoportunk saját kis szabályait, azután megbeszéltük az elvárásainkat és félelmeinket is a programmal kapcsolatban. A következő lépés az volt, hogy két csoportban képileg jelenítettük meg a várost mindannyiunk szemszögéből, így meglátva, mennyire kaotikus is ez az egyveleg, hiszen mindenki máshoz viszonyít, mindenkinek mások a fontos helyszínek és útvonalak, melyeket nap mint nap bejár. Ugyanakkor volt több közös pont is, az utak rengetegszer keresztezték egymást. A végeredményként kapott színes kavalkádból igen nehéz volt egy letisztult, mindenki számára emészthető, mégis mindenkit jellemző produktumot létrehozni. Sebaj, ezek még csak az első lépések voltak!

 Mivel egész Budapestet nehéz lett volna lefedni, így a nyolcadik kerületre korlátoztuk tevékenységünket praktikussági okokból, ami még így is jó nagy falatnak tűnt. Némi átvezető játék után ideje volt felfedezni a környéket, csak éppen nem a megszokott módon. A kiscsapatos séta ideje alatt nem beszélgethettünk, megfigyeltünk. Valaki a hangokat, valaki a mozgásokat, valaki a jeleket. Ezekből előadást kellett készítenünk a többieknek, amelyben szintén nem lehetett verbálisan kommunikálni. Rájöttünk, mennyire is nehéz élményeket átadni másoknak, főleg szavak nélkül.

A következő napon arra is rá kellett ébrednünk, hogy szavakkal sem sokkal egyszerűbb átadni az érzéseket. Az első napi séta közben mindenkiről készült egy fotó olyan helyen, ahol „otthon érzi magát”. Ezt az élményt kellett valahogyan közvetíteni a többieknek, ami ahhoz képest, mennyire egyszerűen hangzik, igen nagy kihívás – főleg, ha az ember nem az anyanyelvén beszél.

Arra is fény derült, hogy nem könnyű az emberek történeteit összeszedni. A feladatunk az volt, hogy kérdezzük az „utca emberét” személyes élményekről, a kerülettel kapcsolatos pozitívumokról és negatívumokról. Az biztos, hogy egy pillanatig sem unatkoztunk ennyi kihívás közepette. A feladat számos embernél ugrotta át a komfortzóna területét, de a végén mindenki lelkesen és nagyrészt pozitív élményekkel tért vissza, melyeket legjobb tudásunk szerint igyekeztünk megosztani egymással.

A workshop első etapjának vége felé szakértő segítségével nyerhettünk betekintést egy hivatalos városi séta megtervezésének lépéseibe. Ezzel az elméleti kulccsal kerültek helyre a gyakorlati munka elemei, sokkal inkább összeállt a kép, és mindenki nekiállhatott gondolkozni azon, hogy milyen irányba szeretné vinni ezt a projektet. Az már a jövő zenéje, hogy ezt a rengeteg elképzelést valahogyan összefésüljük, de ez már csak következő alkalommal valósulhat meg.

A két nap lezárásaként mindenki elmesélte, mi volt számára a legjobb, legemlékezetesebb pillanat. Számomra például, amikor megtaláltam a kerületben azt a kis eldugott utcát, ahol otthon éreztem magam, de ahányan voltunk, annyiféle élménnyel lettünk gazdagabbak. Kinek egy szelet otthon, kinek a közös ebéd, kinek pedig az utcaseprő, aki büszke a munkájára!

 A beszámolót Polczer Alida, a fotókat Lakatos Benedek készítette.