Kérdések és válaszok a migrációról, az okokról, a menekültek helyzetéről és a menekült válság hivatalos kezeléséről. Tudta? A népszavazás ugyan régen lezárult, de az Artemisszió Alapítvány MI a FaQ? sorozata továbbra is elérhető lesz itt, a blogunkon, és íme egy utolsó összefoglalás azoknak, akiket továbbra is foglalkoztat azon embertársaink sorsa, akikről a népszavazás végeredményben szólt: a menekültek, a magyarok és az európaiak.
A nyugat-ázsiai és észak-afrikai térség a nyolcvanas évektől került akut válságba. Ekkor kezdődött el az ádáz harc, amely a térség feletti külső nagyhatalmi befolyás megszerzéséért és a térségen belüli vezető pozíciókért zajlik. Ez a háború- és erőszak-sorozat magyarázza a menekültek nagyobb csoportjainak vándorlását és a 2013 óta megemelkedett számokat. Érdemes röviden áttekinteni ezt a történeti folyamatot.
A térség stabilitásának újkori megbomlása Afganisztán lerohanásával kezdődött. A Szovjetunió 1979-ben vonult be Afganisztánba, miután ott kommunista hatalomátvétel történt. A háború 1989-ig tartott és több százezer ember életét követelte, több millióan menekültként hagyták el az országot, főleg Pakisztán és Irán felé. Nemsokára (pontosabban 1980-ban) egy újabb sok éven át tartó háború tört ki, ezúttal Irán és Irak között. Ez a háború is csaknem 10 évig tartott.
Az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia és Törökország (illetve bizonyos időszakokban Izrael) az Irán és Irak közötti ellenségességben Iránnal szemben foglalt állást. Ez azonban nem akadályozta meg az Euro- Atlanti szövetségi rendszert abban, hogy 2003-ban lerohanja az olajban gazdag Irakot és megdöntse Saddam Hussein uralmát. A sok szempontból sikertelen amerikai beavatkozás a térség teljes összeomlásának közvetlen és mind a mai napig ható okozója.
Ez az eredendő ok egészült ki napjainkra az észak-afrikai és a szíriai rendszerek összeomlásával, illetve az adott államok sérülékenységének növekedésével. Líbia, Szíria, Irak, Afganisztán, Pakisztán politikai és állami keretei óriási nyomás alatt vannak, vagy már össze is törtek, és Egyiptom és Törökország is erre a sorsra juthat bármelyik pillanatban. A térség olajkitermelését ellenőrizni kívánó nagyhatalmak időnként attól sem riadtak vissza, hogy szélsőséges muzulmán csoportokat támogassanak a nagyobb befolyás megszerzése érdekében. Ennek a geopolitikai pozíciókért folyó harcnak az eredményeképpen mintegy százmillió ember vesztette el az otthonát, és nincs olyan nagyhatalom, akinek ne fűződne valamilyen (a többiekkel általában ellentétes) érdeke a háborúhoz. A csőd teljes, a megoldásról ma már senkinek sincs fogalma, márpedig ha a konfliktus tovább eszkalálódik, lassan mindenkit magával ránt:
azaz a fél világ szírializálódhat.
Egy ilyen helyzetben emberek milliói csak a különböző szintű anyagi áldozatokkal járó menekülési formák között válogatnak. A nyugat-ázsiai menekülőkhöz adódnak a szintén brutalizált afrikai viszonyoktól megcsömörlött további menekülők. Futnak férfiak és nők és gyerekek Eritreából, Nigériából, Dél-Szudánből, Szomáliából. Túlnyomó többségük mind a mai napig az adott térségekben vándorol, és próbál valami helyet találni vagy táborban, vagy közösen bérelt albérleti szobácskákban vagy éppen az utcán és más nyílt tereken. Ott próbálnak sokszor heti 10 dollárért dolgozni gyerekként vagy felnőttként, hogy meglegyen a mindennapi betevő, még ha iskola vagy orvosi ellátás nincs is. Egy részük aztán elindul Európába. Ezek azok a vándorló emberek, akikkel szemben Európa önvédelmet szeretne alkalmazni.
Merre tartunk?
Európa saját, ön-központú előítéleteinek és beidegződéseinek a rabságában nem csak hogy nem képes kezelni a válságot, inkább minden szinten mélyíti azt. Eközben az európai társadalmak saját kormányaik következetlenségéért a szélső jobb megerősödésével fizetnek. Úgy tűnik, hogy az ún. „menekültválság” Európa történelmének egyik fordulópontjává válik, amely új pályára állíthatja ezt az egyre inkább jelentőségét vesztő térséget.
Az ellentmondásos, kaotikus és több szinten önsorsrontó reakciónak több oldala van. Mindenekelőtt az Unió mélyen hallgat a lehetséges béketervek kapcsán, és elzárkózik a háborúzó felek nyílt kritikájától, vagy esetleges diplomáciai nyomás kialakításától. Egyedül Oroszország beavatkozása kapcsán hallat időnként kritikai hangokat, anélkül azonban, hogy ez a kritika bármilyen politikai lépést vonna maga után. Közel-távol semmilyen kilátás nincs arra, hogy az ideáramló menekült státuszt kérő emberek száma jelentősen csökkenjen, sőt fennáll a veszélye annak, hogy a reményvesztettség és a további lehetséges konfliktusok hatására nőni fog a menekültek csoportja.
Amennyiben Afrika gazdaságai további növekedést mutatnak, miközben az államrend bizonytalan marad, akkor valószínűleg még többen próbálkoznak majd a legális átköltözéssel vagy esetlegesen a menekült csatornák „nem jogosult” felhasználásával. Ugyancsak ebbe az irányba mutat, hogy a sorsukra hagyott milliók, nők és férfiak, iskolához nem férő gyerekek, tétlenségre kárhoztatott szülők Törökországban, Jordániában vagy éppen Libanonban, Iránban kitermelik az újabb illegális csempész hálózatokat vagy éppen azokat a „bátrakat”, akik vállalják a gyilkos tengeri utakat. Az EU által nyújtott menekültügyi pénzalap (augusztusig a főképp Törökországnak adott mintegy 3,6 milliárd Euró) és létrehozott intézményi rendszer messze nem elégséges a menekültek alapvető egészségügyi, oktatási és megélhetési szükségleteinek ellátására, és nem látszik, hogy létrejönne egy szélesebb nemzetközi alap, vagy hogy a háborún nyerészkedők vállalnának valamit ezekből a terhekből. Az ENSZ szeptemberi menekültügyi csúcstalálkozóján is alig született több, mint néhány jó szándékú, de minden konkrét ígéretet nélkülöző kijelentés. Más szóval az aktív békepolitika, illetve a béke kikényszerítésének a hiánya és a felállított nemzetközi és Uniós menekültügyi rendszer kiüresedése olyan intézményi feszültséghez vezethet, ami a humánusabb menekültügyi rendszereket teljes egészében maga alá temetheti. E folyamat része az un. kvóta terv is, amely a nemzetközi szolidaritás valós igényéből indul ki, de miután nem mutat kiutat a válságból, ezért maga is krízis fenntartójává válhat.
A válság bonyolult globális történelmi folyamatok következménye, ezért valóban csak egy szélesebb, globális politikai fordulat hozhat megoldást.
Mi vagy ők? Optikai csalódás!
Addig is amíg e fordulatot várjuk, nem ülhetünk azonban ölbe tett kézzel. Az elmúlt negyven év neoliberális gazdaságpolitikája- és az ezzel járó élő munka igények csökkenése ahhoz vezetett, hogy az Európai Unión belül is nagy tömegben élnek olyan volt munkások, akik vagy kiszorultak a társadalom perifériájára, vagy kényszernyugdíjakba menekültek, vagy alacsony értékű szolgáltatói munkát végeznek, vagy éppen ők maguk is vándorbotot fogtak, főképp itt Kelet-Európában. A nem (vagy még nem) vándorok a menekültekben - vagy éppen a nem menekült bevándorlókban – látják az ellenséget és egyre szélsőségesebben gondolkodnak saját társadalmaikon belül is azokról, akik valamilyen okból kiszolgáltatottak. Emberek milliói álmodnak Európa közepén egy olyan világról, amelyben a határok hermetikusan záródnak, a kultúrák homogének és változatlanok, amelyben a szabadságnál többet ér akár az erőszakosan kikényszerített rend is, egy olyan világról, amely ebben a formában sohasem (vagy csak rossz emlékű zárójelként) létezett, és amelynek a jelenben is csak elvétve akad távoli modellje, a legközelebb talán tőlünk Keletre, Észak-Koreában.
Az európai emberek tömegeinek létbizonytalanságáért nem az idegenek felelnek, hanem az az a globális átrendeződés, amely Európában a jóléti tartalékok kimerülésében, a szegények és gazdagok közti szakadék elmélyülésében, a képviseleti demokrácia válságában, Európán kívül sok helyen véres konfliktusokban, vagy az államok összeomlásában jelentkezik. Amíg árnyék ellenségek ellen harcolunk, nem sok esélyünk van rá, hogy kikecmeregjünk a kátyúból, amiben sok százmillió embertársunkkal közösen ülünk, függetlenül a születési helyünktől, vallásunktól és a bőrünk színétől.
