A Young Activists for Peace program második állomása, egy aprócska német faluban, Sievershausenben került megrendezésre. Ahogy megérkeztünk, rögtön barátságos légkör fogadott: egy kültéri asztal körül vártak az olasz, francia, német, szerb, horvát és afgán résztvevők. Magyarországról négyen érkeztünk az eseményre.

Az első nap reggelén a társaságot ketté osztották. Az egyik csoport rögtön elment a közeli menekültházba, hogy beszéljenek az ottani vezetővel, valamint, hogy felmérjék a helyzetet és a lehetőségeket. A résztvevők másik fele a táborban maradt és megkezdte az ötletelést, hogy mit is tudnánk csinálni az elkövetkező két hétben, hogy minél hasznosabbak legyünk.

A tábor első hetében rendszerint ugyan az volt a program. Délelőttönként mindig a menekültházban tartott programjainkra készültünk, míg délután vendégelőadók jöttek, akik a menekült kérdésre különböző aspektusokból világítottak rá. Így az első hét során információt szerezhettünk a menekültek kiinduló országairól, a legnagyobb befogadó országokról (meglepő módon még az első 10-ben sincs benne egy európai ország sem), a különböző jogi kérdésekről, mint például, hogy ki számít menekültnek, vagy, hogy mi alapján kap valaki végül státuszt az adott országban. Ráadásul mindezen információk nem csak a Közel-Keletről érkező személyekre voltak kiélezve, hanem az egész világon történő migrációra.

A szombati napon kimenőt kaptunk Hannoverbe. Az egész csapat együtt ment át, de ott szabadon nézhettünk szét. Vasárnap szintén szabad program volt, amikor a falu éppen akkorra esedékes falunapján mulattunk.

A következő hétfőn eljött a nagy nap, amikor végre elmehettünk a menekültek közeli házába, amit mindannyian nagyon vártunk már az előző hét során. Természetesen odafelé menet kicsit feszült volt mindenki, hiszen sosem lehet tudni, hogy az adott helyen mennyire lesznek nyitottak a számukra idegen emberek által szervezett játékokra, kreatív tevékenységekre stb. A feszültség másik oka pedig az lehetett, hogy a résztvevők nagy része még soha nem találkozott és lépett személyes kapcsolatba menekültekkel. Számomra ez volt a programnak talán a kevésbé szimpatikus oldala, hiszen az eltérő háttértudással rendelkező embereknek más dolgok voltak az érdekesek, és ezt gyakran nehéz volt összehozni.

Mivel elég sokan voltunk, ezért már előzetesen csoportokra osztottuk magunkat. Egy-egy csoport egy-egy tevékenységért volt felelős. Általában az adott személyek találták ki, hogy mit fognak konkrétan csinálni, ahhoz milyen alapanyagra van szükség stb. Ezt megpróbáltuk úgy kialakítani, hogy az egyes tevékenységek meghatározott korcsoportokhoz szóljanak. Így végül 3 nagy foglalkozás körvonalazódott ki. Volt egy sport csapat, akik a tervek szerint a tábor fiú résztvevőivel játszottak volna különböző mozgásos játékokat. A következő a „gyerek csapat” volt, akik a házban élő kisebb gyermekek számára találtak ki különböző szórakoztató tevékenységeket, figyelembe véve, hogy valószínűleg az édesanyák is jelen lesznek. A 3. csoport, amelyben személy szerint én is voltam, egy üres falú helyiség kifestéséért és egyéb kreatív tevékenységekért felelt.

Természetesen a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elterveztük. A korok és nemek keveredtek, és szinte mindenki minden foglalkozásban részt vett. A nap végére általában az egész tábor egy csapatban volt, kiváló hangulatban. Az emberek elképesztően kedvesek és nyitottak voltak, beleértve a házban dolgozókat is.

 A délelőttöket az előző napról alkotott véleményeink és tapasztalataink, problémafelvetéseink megosztásával töltöttük.

A hét végére nagyon megkedveltük egymást. Ezt bizonyítja az is, amikor az utolsó nap megérkeztünk hozzájuk, és egy szerény kis ebéddel vártak bennünket. Saját készítésű sütemény, gyümölcsök, rágcsálni valók, üdítők voltak az asztalon, mindenkinek megterítve. Ezt a meghatottságot közös játékok, tánc és egy, a hét alatt elkészült színházi performansz bemutatása követte. Csak késő este hagytuk el a házat, és szinte az egész tábor a buszmegállóig kísért bennünket, miközben sokadjára is kezet ráztunk, megöleltük egymást és esetleg néhány könnycseppet is elmorzsoltunk. Nagyon hiányozni fogunk egymásnak.

Szombaton és vasárnap már csak az addig történtek átbeszélése és a takarítás maradt hátra.
Vasárnap elhagytuk a tábort.

Számomra óriási élmény volt ez a program, főként a második hét, amelyet a menekültekkel közösen töltöttünk el. Ezen kívül elképesztően jó volt az is, hogy a táborban, mint résztvevők is tartózkodtak menekültek, akikkel szintén nagyon szoros kapcsolatot alakítottunk ki. Nem kellett olyan eseményeket szervezni, ahol mindenki bemutatja a saját országát és kultúráját, hiszen minden egyes pillanatban táncok, zenék, ételek és nyelvek keveredtek egymással, miközben észrevétlenül beloptuk magunkat a másik szívébe, és egy ilyen programban ennél jobb dolog nem is történhet.

Márton Blanka