Mi történik Törökországban? Hogyan néznek ki a menekülttáborok belülről? És hogyan él az a 2,5 millió menekült, akik a táborokon kívül, városokban, falvakban élnek? Van-e számukra orvosi ellátás? Járhatnak-e iskolába a gyerekeik? Hogyan tudnak megélni? És milyen jövőt képzelnek maguk elé? Egyáltalán, milyen jövő várhat rájuk? Munkatársunk, Pataki Teréz egy törökországi  tanulmányúton vesz részt, amelynek során többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Már alkonyodott, amikor Sarimaziba, Törökország déli határához közel eső faluba értünk. A mögöttünk tornyosuló hegyek mögött már Szíria van. Sarimaziban rokoni kapcsolatok fűzik össze a határ két oldalán élőket. A menekültek, férfiak, nők, gyerekek vegyesen a falu főterén, az iskola előtt vártak ránk – mint kiderült, már több, mint két órája. A nőkkel és a férfiakkal külön beszélgetünk. A tolmácsunk angolról törökre, valaki pedig törökről arabra fordítja a kérdéseket és a válaszokat.

Hogyan élnek? Mi okoz számukra nehézséget? Mik a terveik? A válasz gyorsan jön: a legnagyobb nehézséget a munka hiánya okozza. Törökországban a menedékkérők nem vállalhatnak legálisan munkát, ami szóba jöhet, az a környéken valamilyen szezonális mezőgazdasági munka, de ezek egyrészt nem legális lehetőségek, másrészt pedig nem nagyon vannak. Messzebb kéne utazni, a városban vannak építkezések, de a buszjegyet nem tudják kifizetni. Ugyan nagy részük rokonoknál, barátoknál lakik, de akkor is szükségük van pénzre, hogy meg tudják osztani a költségeket. Mindeközben adósságot halmoznak fel a család többi tagja felé. „Két ház van egy házban, két háztartás él egyből”. Ugyan a regisztrált menedékkérőknek jár az úgynevezett AFAD kártya, ami egészségügyi ellátásra és oktatásra jogosít, mi úgy tapasztaltuk, hogy a falura egyrészt nem jut el az információ, így az emberek nem tudják, hogy milyen segítséget vehetnek igénybe, másrészt a szolgáltatások nagy részéért el kell utazni a városokba, amire nincsen pénz. A török Red Crescentről, az egyik legfontosabb segítő szervezetről sokan nem is hallottak.

Az Európai Unióról a szóvivőjük keserűen nyilatkozott: „pontosan látjuk a tévéből, hogyan fogadják a menekülteket: láttuk, ahogyan valamelyik európai országban levizelik a szíreket. Nem értjük, hogy ez hogyan történhetett meg. Nem szeretnénk odamenni. Vissza akarunk menni Szíriába, amint véget ér a háború. Ha az EU segíteni akar nekünk, akkor segítsen itt.”

Már sötét volt, amikor elköszöntünk. Meghívást kaptunk egy itt élő török családhoz. A család legidősebb tagja, a nagymama mesélt nekünk apjáról, aki legendás volt arról, hogy több alkalommal is igaznak bizonyultak álomértelmezései. Látta a jövőt. Most pedig a család arról híres, hogy az idős hölgy házába, és a 8 gyerekének házába szíreket fogadtak be. Mint a falu nagy része, ők is befogadták, segítik, taníttatják a szír rokonokat immár négy éve.

Pataki Teréz

#NGO4Regugees