Azt hiszem, manapság már igen közkedvelt téma az önkéntesség, és szinte divatossá vált maga a fogalom. Mert önkéntesnek lenni: élmény, tapasztalat, tanulás, munka (és szexi)… Sok esetben elvárás, a társadalom felől (vállalj közösséget másokkal), a munkaerőpiac felől (legyenek többirányú tapasztalataid), és elvárás a cégek felé is (járuljanak hozzá az össztársadalmi szemléletformáláshoz). Persze ahány helyzet, ahány ilyen program, annyiféle a motiváció is, és szerencsére, választási lehetőség, az igen sok van...

Mi, 12-en arra vállalkoztunk, hogy részt veszünk az Artemisszió Alapítvány menedékkérőkkel foglalkozó KARAVÁN programjában. Kéthetente leutazunk a vámosszabadi ideiglenes befogadó állomásra és ott kreatív és szabadidős programokat szervezünk, de leginkább emberséget, fényt- életet viszünk, és ezáltal próbáljuk meg lebontani a tábori lét okozta szeparációs és elidegenítő falakat. Együtt tervezzük az alkalmakat, partnerei lehetünk nem csak egymásnak, de az Alapítványnak, sőt az érintett menedékkérőknek is a folyamatban, ami felelősség és kihívás is. Van, amikor nehéz; szembesülni az egyes sorosokkal, a tábori hétköznapok ridegségével, az értelmetlennek tűnő intézményesített bürokratikus akadályokkal, és alapvetően el is fáradunk nap végére. Közben mindannyian tudjuk, nem önkéntesek vagyunk igazán, amit teszünk, aminek részeseivé váltunk, az messze túlmutat ezeken a kereteken, hiszen húsba markolóan egyszerűen és tisztán az emberségről szól. Hiába a kulturális különbözőségek, a közös nyelv hiánya, minden alkalommal megtapasztaljuk, hogy ezek a körülmények csak segíthetnek ráirányítani a figyelmünket a másikra, és észrevenni, hogy ami igazán számít az az, amikor egymás szemébe nézve önfeledten tudunk egymásnak örülve nevetni. És ez egy univerzális és elemi közös pont.

Mi, 12-en nem ismertük korábban egymást, más háttérrel, tapasztalattal és motivációval vágtunk bele a programba; van köztünk magyartanár, bölcsész, jogász, térképész, szociológus, antropológus, pszichológus, kutató és olyan is, aki kommunikációs feladatokkal foglalkozik. Éltünk vagy jártunk már külföldön, van köztünk szőke, barna, fekete hajú, de még vörös is. Vannak rokonaink, sőt, közülünk többeknek testvére is. Vagyunk alacsonyak és magasak, néhányan vegetáriánusok, és többen vallásosak. Fiú(k) és lányok vagyunk, és nem egyforma árnyalatú a bőrszínünk, de mind beszélünk nyelveket, és ha a napba nézünk, hunyorgunk.

De ami mindenképp összeköt, amiért belevágtunk ebbe a kalandba, ami nekünk is út, mint a menedékkérőknek, hogy szeretnénk (és hiszünk is) egy olyan világban élni, ahol a sokszínűség érték. Leginkább pont azért, mert nincs miért megkülönböztetni-, hiszen mi magunk is különbözőek és megkülönböztethetőek vagyunk, akár csak a fentebbiek mentén is-, mert ami lényeges, hogy csak jó örülni egymásnak és elfeledkezni minden körülményről, ami kategorizál és elválaszt.

Csányi Krisztina

(A fotót Eichner Hanna készítette)