Mi egy olyan társadalomban szeretnénk élni, ahol a sokszínűség érték. És nem a legutolsó érték a sorban, nem valami járulékos plusz, amivel akkor kell csak foglalkozni, amikor minden más (szabad oktatás, virágzó kultúra, kényelmes jólét) már teljesült. A sokszínűség értéke olyan alapvetés, ami a másik embernek az emberként való elismerését jelenti, és a nyitottságot, az odafigyelést és a párbeszédet tekinti az egymással való bánás egyetlen értelmes és fenntartható módjának. Egymás kölcsönös elismerése olyan gesztus, ami ha nem valósul meg, akkor mindannyiunk élete kevesebbet ér.

A nemzeti konzultációhoz mellékelt levél, és a kérdésekként elénk tárt állításai a következőképpen jellemzik a bevándorlókat: törvénytelenül jöttek, ártatlannak („menekültnek”) állítják be magukat, de valójában elvesznek tőlünk értékeket („munkahelyeket és megélhetést”), a számuk gyorsan, robbanásszerűen nő, jelenlétük fenyegető, és ezt a fenyegetést „meg kell állítani”. Azon túl, hogy a bevándorlók szemlátomást veszélyesek, újsütetű állandó jelzőjük („megélhetési”) az „élősködő” kifejezésre rezonál. Korábban is előfordult már, hogy hasonló hangvételben beszéltek róluk. A lépték az új. Példátlan, egy magát demokratikusnak állított társadalmi berendezkedésben, hogy a hatalom össztársadalmi szintű párbeszédet kezdeményezzen a közösség egy részéről. Hogy megkérdezze az embereket, mit gondolnak a másikról, és hogy milyen sorsot szánnak a másiknak: szomszédjaiknak, a gyerekeik osztálytársainak, a sarki étkezde tulajdonosának. Elfogadjuk-e őket, vagy sem. Bizalmat szavazunk-e nekik, vagy sem. Élhetnek-e köztünk, vagy sem.

Micsoda veszélyt rejt ez magában! Politikai indítékból, pillanatnyi érdekből odadobni koncnak a közösség egy csoportját!

A bevándorlók megbélyegzése, és ennek állami szintre emelése mindannyiunk ügye.

Ugyan demokratikus berendezkedésben példátlan, mégis, mindannyian ismerjük annak a logikáját, amikor egy csoportnak egy részét kizárjuk, mássá tesszük, negatív tulajdonságokkal ruházzuk fel, kitalált bűnökért hibáztatjuk, majd állami felhatalmazással büntetjük. Látnunk kell: amikor a hatalom az egész társadalmat bevonja egy ilyen lealacsonyító diskurzusba, partnerré teszi a megbélyegzésben. Amikor a közösség egy részét megbélyegzik és megszégyenítik: mindannyian megszégyenülünk.

Értenünk kell az üzenetet. Tudnunk kell, mert ezzel a konzultáció-kezdeményezéssel a tudtunkra adták, hogy nem vagyunk biztonságban. Amit a bevándorlókkal meg lehet tenni, bárkivel meg lehet tenni. Ma a bevándorlók, holnap a romák, a fiatalok, a szőkék, a balkezesek, a civilek és a bútorasztalosok, és végül azok, akikre nem is gondolnánk, lehetnek, lesznek azok, akik tárgyául szolgálhatnak a közösség ítéletének. Elégedettek vagyunk-e velünk, avagy sem. Károsak-e ránk nézvést, avagy sem. Éljenek-e velünk, avagy sem. Mert ha a közösség egy részével meg lehet tenni, hogy tárgyként kezeljük, és ítéletet mondunk felettük, akkor bármelyik másikkal, bármikor máskor megtörténhet ugyanez.

Ez a nemzeti konzultáció nem a „migrációkutatók” ügye. Nem a migránsokkal dolgozók, a velük kapcsolatban lévők, férjek, feleségek, barátok ügye. Ez most mindannyiunk ügye, akiknek nem mindegy, hogyan szeretnénk embertársainkra tekinteni, és velük együtt egy közösséget alkotni.

Ne a migránsokkal legyünk szolidárisak. Legyünk egymással szolidárisak. Küzdjünk ez ellen a megalázó konzultáció ellen odafigyeléssel és együttérzéssel. Akár egy másik országból érkezett a másik, akár nem. Hiszen a történet szempontjában nem is ez a lényeg.

Fotó: Eichner Hanna