Úgy két hete Litvániában jártam, amikor a bátyámmal meglátogattuk az egyik barátját. Kora hajnalban madáréneket hallottam, nagyon szomorú dallamokat. Éreztem bennük a fájdalmat, és nem bírtam tovább elviselni, így megkerestem őket. A nappali szobában voltak, ahol egy kalitkában tartották őket fogva dekorációként, és hogy dalukkal szórakoztassák a vendégeket. Láttam, ahogy szárnyaikkal megpróbálják kitörni a ketrec falait, hogy kijussanak a szabadba, és eggyé lehessenek a természettel. Eszembe juttatták azt az időt, amikor egy menekülttáborban voltam (Békéscsabán, ahol a menekülteket két hétig egy szigorúan őrzött, szögesdrótokkal elkerített táborban tartják őrizetben, így nem járhattunk a falakon kívül), amíg a menekült státuszomat intézték Magyarországon. Rájöttem, hogy saját magamat látom a madarakban… A reménnyel teli szemeiket, azt, hogy mindent megtesznek szabadságunkért, a reménykedést abban, hogy kiszabadulunk a börtönből, amibe kényszerítettek minket, mert fogságban lenni egyszerűen természetellenes. Ez volt az első alkalom, hogy elvették a szabadságomat.

Szeretnék veletek megosztani egy rendkívül megindító történetet, amely a börtönben történt, és nagy hatással volt rám.

Az egyik férfinek volt egy óriási kése, amivel át tudta vágni az ablakok vasrácsait, így segítve a fiatalabb fiúk szökését a börtönből. Minden másnap elvágta a rácsokat, és úgy 20 fiú várt a jelére, amikor is kiugorhattak az ablakon. Amint kijutottak, mindannyian más irányba futottak, hogy végleg szabadok lehessenek. A legtöbbjüket elfogta és visszahozta a rendőrség, de mindig voltak néhányan, akik meg tudtak szökni… Azok, akiket visszahoztak, cseppet sem látszódtak csalódottnak vagy szomorúnak, pont ellenkezőleg: örültek azoknak, akiknek sikerült elmenekülniük. A legnagyobb kihívás a kés elrejtése volt a rendőrség és a személyzet elől: hiába kutatta mindig a rendőrség órákon át, sosem találták meg.

Maga az ugrás is elképesztően valószínűtlen és megdöbbentő volt. A fiúknak 2 métert kellett ugraniuk, hogy az ablakból elérjék az utcát, mivel szögesdrót volt kifeszítve a fal és az út között. A tábor első emeletén tartottak minket, és amikor átvágták az rácsokat, mindenki, aki szökni akart, elrugaszkodott. És rögtön utána futniuk kellett, hogy a rendőrség ne tudja őket elfogni. Sokan törött lábbal végezték, többen megsérültek és kórházba kerültek, de sokan el tudtak menekülni. A sérüléseik ellenére a remény és a szabadság földjén járhattak, és ennél gyorsabban nem tudja semmi gyógyítani a sebeket.

Az őrök megpróbálták megakadályozni az ugrásokat, és a foglyok szabadságért folyó küzdelmét, de soha nem tudták megállítani a szabadság harcosait abban, hogy továbbra is elvágják a vasrácsokat…

Megsérültek, visszavitték őket a táborba, lábadoztak egy rövid ideig, majd visszaszerezték a szabadságukat. Soha nem adták fel.

A legnehezebb az volt, amikor el kellett hagynom a tábort, mivel másik városba, másik táborba szállítottak. Persze nagyon örültem, hogy elhagyom ezt a pokoli helyet – ugyanakkor elszomorított és könnyeket csalt a szemembe, amikor a fiúk elbúcsúztak tőlem, átöleltek… Amikor a vonathoz szállítottak visszanéztem, és láttam, hogy a fiúk az ablakban állnak és integetnek. Elszorult a torkom.

Ezeket az emlékeket juttatták eszembe a ketrecbe zárt madarak. Tudtam, hogyan éreznek, mivel már engem is tartottak fogva, zártak már börtönbe.

Pénzt adtam a madarak tulajdonosainak, hogy engedje őket vissza a természetbe, ahová tartoznak, ahová tartozom.

Fordította: Tóth Adrienn