2016.09.29.

Mi a FaQ? – Kérdések és válaszok a népszavazásról - 8. rész

Magyarország kormánya október 2-án népszavazásra hívja az állampolgárokat. A népszavazás kérdése egyrészt a menedékkérők sorsáról, másrészt az Európai Unió menekültpolitikájáról szól. 2016-ban szeptember elejéig 25 890 menedékkérő regisztrált Magyarországon. Ezek 90%-a három országból érkezett: Afganisztánból, Szíriából és Irakból. Az Artemisszió Alapítvány blogsorozata arra vállalkozik, hogy összegyűjtse a legalapvetőbb kérdéseket, amelyek megválaszolása nélkül aligha elvárható egy állampolgártól, hogy  felelős módon szavazzon – vagy ne  – október 2-án. Azért, hogy ne járjunk úgy, mint a brit szavazók, akik közül sokan a népszavazás másnapján próbálták az internetről kideríteni, mit is jelent a „Brexit”.

ki_szervezi.png

Tudta, hogy ki szervezi a migrációt a Közel-Keletről?

A válasz egyszerű: a migrációt nem szervezi senki, mint ahogy a háborút sem. A háborút kirobbantani, fenntartani, megharcolni szokták, nem szervezni. Márpedig a Közel-Keleten háború folyik, Szíriában már 5 éve. A menekültválságot nem szervezik, hanem fenntartják. A háború tartja fenn.

aleppo_bombazasa.jpg

De ki tartja fenn a háborút?

Bár mindenki egyetért abban, hogy a több milliós szír-iraki menekülthullám megállításának első számú feltétele a béke, azt senki nem tudja, hogyan lehetne Szíriában békét teremteni. Ma tudniillik Szíriában már nem pusztán egy belső feszültségekből kiinduló polgárháború zajlik, hanem az első világháború után lefektetett európai gyarmati rend, illetve az utóbbiból kinövő Euro-Atlanti hatalmi rendszer összeomlása megy végbe. Pontosan emiatt nem várható rövidtávon megoldás, hisz nem egy, hanem nagyon sok problémát kellene feloldani ahhoz, hogy a vérontásnak vége szakadjon.

Mi közünk hozzájuk?

„Európa mégse vállalhatja a felelősséget a világ minden bajáért”- mondják, vagy gondolják manapság sokan. Biztosan nem, de a Közel-Kelet mai helyzetében Európának történelmi felelőssége van. Szíria, mint ország - akár csak Libanon, Irak, Jordánia, Szaúd-Arábia vagy Izrael - nyugat-európai nyomásra jött létre. Az első világháború idején a Német Birodalom ádáz harcot vívott, hogy a franciáktól és a britektől megszerezze a befolyást Marokkótól Indiáig. A németek vesztettek. Titkon a francia és brit diplomácia már a háború alatt felosztotta egymás közt az Oszmán Birodalom arab vidékeit. Míg az angolok maguknak követelték a későbbi Irak, Jordánia és Izrael területét, a franciák a mai Szíriát és Libanont (együttesen „Nagy Szíriát”) akarták a sajátjuknak tudni. Erről szólt a Sykes-Picot egyezmény, amely egyértelművé tette, hogy az arab függetlenség valójában csak névleges lehet. A britek és a franciák úgynevezett „mandátumot”, azaz meghatalmazást biztosítottak maguknak az új területek közigazgatására. Így született meg a szíriai francia mandátumterület 1920-ban, illetve a brit mandátum „Mezopotámia” – azaz a későbbi Irak és Transzjordánia – fölött.

Hogyan lett egy francia fennhatóságú területből oroszbarát rezsim?

A franciák egy, „libanoni” és „damaszkuszi” területre szakadt kettős Szíriát hagytak maguk után 1946-ban, amikor kivonultak. A viszonylagos stabilitást csak Hafez el-Aszád utolsó, 1970-es puccsa után ismerte meg az ország: ezért viszont komoly árat fizetett: Aszád vezetése alatt egy állampárt diktatúrája „garantálta” a békét. A rendszer (részben) szocialista ideológiája nyitottá tette a rezsimet a Szovjet Unió felé. A krónikusan eladósodott Szíriának a Szovjet Unió volt az egyik legfontosabb hitelezője. Ez a hidegháborús kapcsolati rendszer magyarázza Oroszország mai jelenlétét Szíriában. Az öreg és beteg diktátor örököse 1994-ben váratlanul meghalt, így esett a választás végül Bassár el Aszád-ra, Hafez második fiára, aki Londonban éppen szemésznek tanult. 2000. július 10-én Bassár 94%-al nyerte meg az elnökválasztást, melyen egyedüli jelöltként indult. Fokozatosan kiderült azonban, hogy Bassárnak nem áll szándékában egy valódi több-párt rendszer bevezetése, a rezsim továbbra is folytatta politikai ellenzékének bebörtönzését.

Hogyan tört ki a felkelés?

2011. március 6-án a szír rendőrség letartóztatott egy fiatal fiúkból álló csoportot a déli Daraa városában. A fiúkat azzal gyanúsították meg, hogy politikai elégedetlenségüket egy tömör falfirkában foglalták össze, mely szerint „a nép a rendszer bukását akarja”. Az incidens nem légüres térben keletkezett. Ekkora már a világsajtó hónapok óta a tunéziai, majd egyiptomi forradalmak akkor megállíthatatlannak hitt sikereiről közvetített. A letartóztatás és a kamaszok megkínzásának hírére az elkeseredett szülők és családok tüntetést szerveztek, ám őket magukat is meglepte, mikor több száz (talán ezer – a számok nem megbízhatóak) ismeretlen csatlakozott hozzájuk március 16-án illetve 18-án. A tüntetésben többen megsebesültek és legalább ketten meghaltak, miután a rendőrség nyers erővel próbálta feloszlatni a tömeget.

Hogyan lett a felkelésből polgárháború?

A tüntetések mindennaposakká váltak, ahogy a durva megtorlások is. Ördögi kör alakult ki: minél több tüntető életét oltotta ki a rendőrség, annál nagyobb tömegeket vonzottak az újabb tüntetések.

Március 25-én már több mint százezer tüntető demonstrált Daráában, és a politikai jelmondatok egyre radikálisabbakká váltak: eddigre a névtelen tömeg már Bassár al Aszád elnök portréit égette. 2011. május elejétől már országos szinten polgárháborús helyzet alakult ki. Júliusban a török délkeleti Hatay tartományban a szír határhoz közel, az Aszád rezsim katonai disszidenseiből megalakult a „Szabad Szírai Hadsereg” (a török hatóságok segédlete mellett).

Aszád mindent megmozgatott, hogy a felkelők köreiben az iszlamista erőket megerősítse. Októberben a rezsim bebörtönzött iszlamistákat engedett szabadon. A számítása egyszerű volt: amennyiben egy katonailag erős iszlamista felkeléssel szemben marad egyedüli ellenállóként, arra kényszerítheti mind a szír ellenzék egy jelentős részét, mind a nagyhatalmakat, hogy érdekeltté váljanak saját uralma megmentésében. Aszád a nemzetközi fórumokon a felkelést kontrollálhatatlan dzsihadista terroristáknak tulajdonította – ugyanakkor a szír hatóságok titkon segítették és erősítették azokat az iszlamista csoportokat, amelyeknek a felkelést a nyakába kívánták varrni.

Hogyan lett a polgárháborúból totális háború?

A konfliktus két lépésben vált nemzetközivé: egyrészt a szír és az iraki konfliktus összeolvadásával, másrészt 2012-től a regionális és globális nagyhatalmak egyre intenzívebb közvetlen szerepvállalásával.

A 2003. és 2011. között amerikai megszállás alatt álló Irak fokozatos összeomlását a megalakuló Iszlám Állam gyorsította fel. Abu Bakr al-Baghdadi 2010-ben átvette az Iraki al Quaeda (hivatalos nevén Iraki Iszlám Állam) vezetését. 2013-ban nevet váltva létrehozta az ISIL-t, azaz az Iraki és Levantei Iszlám Államot (így jelezve, hogy kiterjeszti operációs bázisát Szíriára), majd 2014. június 24-én kikiáltotta a Kalifátust és videón közvetítette, ahogy az Iszlám Állam buldózerei átvágják a szír-iraki határt, szimbolikusan véget vetve a Sykes-Picot éra gyarmati államhatárainak. Ettől kezdve a szír és az iraki hadszínterek összemosódnak.

A szír konfliktusban a kívülálló regionális és globális nagyhatalmak 2012-től fokozatosan egyre nagyobb szerepet vállaltak. Mára majdnem az összes nagyhatalom aktív szerepet játszik egy olyan háborúban, amelyben Szíriát arra használják a külső résztvevők, hogy egy új, kialakulóban lévő nemzetközi hatalmi rendszerben mérjék össze erejüket. Ebben a játszmában a nyugati nagyhatalmak fokozatos térvesztése hűen tükrözi, hogy a hidegháború utáni egypólusú amerikai rend felbomlásával új szereplők vállnak kulcsfontosságú nemzetközi közvetítőkké: Oroszország és Kína globális befolyásukat egyengetik Szíriában, kihasználva az amerikaiak bizonytalan reakcióját, míg Irán, Szaúd-Arábia vagy Törökország a Közel-Kelet új regionális rendszerében akarnak kivívni minél nagyobb szerepet maguknak. A szír konfliktus olyan mértékben rajzolja újra a hatalmi viszonyokat, mint az első világháború után lefektetett nyugati hatalmi rendszer, mely komoly változásokkal ugyan, de a mai napig kitartott.

Legalább Közép-Kelet-Európának nincs köze a harcokhoz?

2016. júliusában független közép-európai oknyomozó újságírók (Balkan Insight) kétéves kutatásuk eredményét hozták nyilvánosságra: 2011. óta közép-európai országok – köztük sokan EU és NATO tagországok is (Románia, Bulgária, Horvátország, Szerbia, Bosznia, Csehország, Montenegró, Szlovákia) – legalább egymilliárd eurós megrendelésnek megfelelő fegyver kereskedelmet bonyolítanak Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emirátusok és Törökország megrendelésére. Ezek a fegyverek végül Szíriában a dzsihadista csoportoknál bukkannak fel, sőt még magánál az Iszlám Államnál is.

Mi köze van mindehhez a szír lakosságnak

Mára már nem sok. A szír polgárháború vallás- és globális háborúvá válása nem ősi konfliktusok „belső újratermelődésének” eredménye síiták és szunniták közt, hanem egy kiszámított terv következménye, amelybe Aszád elkeseredett diktatúrája szántszándékkal hajtotta bele országát. A felkelésből azért lett dzsihadista mozgalom, mert Aszád több ezer addig bebörtönzött dzsihadistát engedett ki, és a hadszíntereken az Iszlám Állammal konkrétan együttműködött. Erre válaszul és ezzel párhuzamosan pedig kívülálló nagyhatalmak játsszák ki a helyi közösségeket és politikai-katonai csoportokat egymás ellen, saját geopolitikai érdekeiknek megfelelően.

Habár a kamerák előtt mindegyik fél a béke visszatértét sürgeti, valójában a harcoló felek teljesen ellentétes érdekei megkérdőjelezik, hogy igazából kinek állna érdekében a béke. Egyáltalán milyen béke? Kinek a békéje? Egy orosz-kínai béke, amely a Közel-Keleten átvenné az amerikai befolyás helyét? Egy iráni-szaudi béke, amely feloszlatva a Sykes-Picot egyezmény által kijelölt határokat a nemzetállamok helyébe szunnita, illetve síita blokkokkal a új, vallásilag homogén államokat hozna létre? Meg kell-e és meg lehet-e még menteni Szíriát és Irakot, vagy végérvényesen vallási-etnikai határvonalak mentén a teljes szétesésre vannak ítélve? A konfliktus végződését a legoptimistábbak sem látják egy-két évnél hamarabb. És közben egyre hullanak a bombák.

Miért nem maradnak otthon?

Talán ezért. Sokan mégis otthon maradnak, dacolva a halállal, sokan meghalnak és vannak olyanok, sokan, akik nem adják fel, megpróbálják menteni az életüket, a családjukat, a gyermekeik jövőjét, várva arra, hogy Szíriába visszatérjen a béke – és a józanész. A háború kezdete óta az áldozatok becsült száma 400 000, és 5 millió ember vált földönfutóvá. Egy részük nálunk kér bebocsátást. Mit mondjuk nekik?

Blogsorozatunk korábbi részei számba vették azokat a kérdéseket, amelyek a népszavazás mint politikai aktus értelmezéséhez szükségesek.  A legutolsó részekben igyekszünk kitérni azokra a kérdésekre is, amelyekről a népszavazás nem szól, de a kampány megszólít vele: végül is kik azok az emberek, akiknek a feje fölött a sorsukról vitázunk? Honnan és miért menekülnek? És mi közünk van nekünk mindehhez? Ha október 2-án ki akarja fejezni a véleményét, előtte mindenképpen tájékozódjon! Ha eddig nem tette volna, olvassa el a teljes sorozatot!

Címkék: migráció menekültek népszavazás 2016