„Útra kelhettél, mint millióan mások

Bíztál, hogy más cél és más ok hív valahol,

Egy pont a távolból.”

2015. február 6-a, kivételesen hideg péntek van. Hogy egészen őszinte legyek, agyamban még ovis gyerekek nyüzsögnek, testem sem áll egészségügyileg a legjobban, ezért a következő kérdés toporog a fejemben: Hogy fogok én olyan nyitott állapotba kerülni estére, hogy magamba fogadhassak 15 új embert, 15 új komplex személyiséget és történetet? Nyilván Murphy intézte így a körülményeket, úgyhogy nem is dohogok. Inkább a fent idézett dalt énekelgetem magamnak egész délután hangolódásképp…

Mikor megérkezek a Blaha Lujza térre, már gyülekezik a csoport. Egy körben állnak szorosan: az egyik karéj a mentorok, a másik a mentoráltak. Hamar rájövök, hogy mentortársaim viszontlátása is nagy örömömre szolgál, elvégre jó kis csapattá alakultunk a 3 nap során. Elindulok, hogy bemutatkozzam a mentoráltaknak, de nagy nyugalommal tölt el, hogy nem kell rögtön megjegyezni a nevüket, elvégre többek közt erre szolgál az egész este. Azt viszont rögtön megállapítom, hogy egy igen színes kis társaság verődött össze a világ meglehetősen távoli pontjairól.

Mikor mindenki megérkezik, elindulunk a Jelen bisztróba, annak is egy belső rejtélyes zugába. A falak mellett faasztalok, rajtuk gyertyák égnek, a szoba közepén pedig körben várakoznak a székek. Mindenki elfoglalja a neki szimpatikus helyet, és a program felvezetése után, már jöhet is az egyéni bemutatkozás. Feladatunk az lenne, hogy saját nevünk után mondjunk egy számunkra nagyon fontos, ránk jellemző dolgot, de hát meg van bennünk a torokköszörüléses stressz, hogy eme első kiejtett mondatok képezhetik kulcsait a jövő találkozásainak, így általában az árnyaltság/ színesség kedvéért inkább bővítjük a keretet. A földgömblabda repül, leszáll, elidőzik, majd újrarepül egészen addig, míg már mindenkiről tudunk egy keveset, a származását egész biztos. Van kérem szépen kameruni, nigériai, japán, venezuelai, orosz, türkmenisztáni, iráni: Az egész világ eljött hozzánk! Ez csodálatos!

Éppúgy, mint a következő „rapid randi” feladat, ahol mentor-mentorált 3 percben hivatott megvitatni a koordinátor által felvetett kérdéseket. No ide kell a nyitott szív, fülek, őszinteség! Beszélünk magunkról, a tavalyi év büszkeségeiről, kedvenc budapesti helyünktől, könyvünktől kezdve egészen odáig, hogy hogyan is látjuk magunkat 5 év múlva, illetve mik a jó és rossz tulajdonságaink. Habár nekünk, mentoroknak mindig változtatni kell a helyünket, ezáltal a beszédpartnereinket is, elárulom, hogy az itt megosztottak alapján pontosan kirajzolódik, hogy a jövőben kihez mivel fordulhatok, hol vannak a közös pontjaink, hol az érdekes különbségeink, ki –hogy segíthet a másiknak. És ezzel azt hiszem a feladat be is töltötte szerepét teljes mértékben.

Már csak egy dolog van hátra az estéből, mégpedig saját mentoráltunk megtalálása. Ebben segítséget nyújt egy puzzle szerűen széttépett Budapest térkép. - Mutasd csak! - Neked S alak, neked cikkcakk??? - Áhhhá, akkor te vagy az én párom! Az első találkozás keltette izgalmakat leöblítjük némi alkoholmentes frissítővel... Eltelik egy kis idő, és a párok immár egymás mellett duruzsolnak, terveznek. Nyílnak a noteszok- kinek papír, kinek digitális, a gyertya pedig tovább ég…..

Valami tagadhatatlanul elkezdődött.

„Csepp a tengerben,

Kit földre ejt egy kósza csillag.

Csepp a tengerben, minden jól van már, hogy itt vagy.”

(Jazz+Az: Csepp a tengerben)

2015. február 6.                                                                                              Filep Krisztina Mandula

Fotó: Ambrine Essatte