Tudja, miért nem lát ma menekülteket?

Magyarország kormánya október 2-án népszavazásra hívja az állampolgárokat. A népszavazás kérdése kimondatlanul a menedékkérők sorsáról (is) szól. Egy évvel ezelőtt Magyarország szembesült azzal, hogy nem-európai menedékkérők soha nem látott számban  kérnek bebocsátást az országba. Mára a menedékkérők eltűntek a közterekről. Attól, mert nem látjuk őket, a probléma, amit a kényszermigráció jelent, még nem szűnt meg. Magyarország ezt a maga módján kezeli.  Hogyan sikerült eltünteti az állampolgárok szeme elől a menedékkérőket ? És milyen árat fizetnek ezért a megoldásért azok az emberek, akik az üldöztetés elől menekülve a magyar hatóságoktól kérnek segítséget?

Az üldözés elől menekülő nem büntethető azért, mert ott lép be az országba, ahol tud, de azért sem, ha nincsenek papírjai. Ez utóbbi esetben a hatóságok (elvileg) eltekintőek, ha - amint az lehetséges -, rögtön jelzi nekik az indokait. Ez áll az 1951. évi Genfi Menekültügyi Egyezmény 31.cikkében[1], melyet Magyarország 1989-ben ratifikált. Háború sújtotta országokban a külképviseletek nem működnek, a diktatórikus rezsimek üldözöttjei pedig nem kapnak engedélyt az országból való kijutásra. Szíriában öt éve van háború, Irakban az ISIS, Afganisztánban a tálib uralom tartja rettegésben mindazokat, akik nem nekik „dolgoznak”, nem támogatják őket, ellenállnak nekik. Kivégzés, kínzás, csonkítás vár azokra, akik maradnak, de nem hódolnak be. De vajon mi történik azokkal az üldözöttekkel, akik a magyar hatóságoktól szeretnének védelmet kérni?

Helyzetkép a határról

Változó a menedék kérelem benyújtására várók száma a Szegedtől 50 km-re lévő Tompán és a 15 km-re lévő Röszkén. A szerb és a magyar határ menti 200 méteres szakaszon, a szabad ég alatt, vagy sátrakban várakoznak a menekültek, a magyar kerítés közelében. A területet, ahol a menekülők várnak, a határ metszi ketté, nagyobb részük szerb, kisebb részük magyar területen van. Nem látható tisztán az államhatár, 300 méterenként levert cölöpök jelzik, hogy ez még Magyarország, az ott Szerbia. Minden négyzetméter valakié, „senkiföldje” nem létezik.

Nagyjából fél éve alakították ki az úgynevezett tranzitzónákat. Az illegálisnak mondott belépések megakadályozására, a legális út támogatására állították fel őket, a várakozás legelemibb feltételeinek biztosítása nélkül. Ez az a hely, ahol benyújtanák/benyújthatnák  menedék kérelmüket mindazok, akik a törvényeket szeretnék betartani, de hatóságaink mindent megtesznek azért, hogy kedvüket szegjék. A legfontosabb szükségleteikben ugyanis hosszú hetekre teljesen magukra hagyják őket.

A kerítést/az úgynevezett gyodát ugyan magyar területen húzták fel, de attól számítva csak másfél méter tartozik Magyarországhoz, a többi Szerbiához. Nem véletlen a kerítés elhelyezése. A várakozók, menedékkérők kényszerszerűen zömmel szerb területen szervezik meg kezdetleges sátortáboraikat, az igencsak szűk sávban, magyar területen, közvetlenül a pengés drót mellett ugyanis lehetetlen hetekig várakozni, pláne nem, kifáradt, beteg kis gyerekekkel.

Tompa

Tompa

Röszkénél augusztus elején még 800-an várakoztak, mára ez a szám 200-ra csökkent, Tompánál korábban 350 volt, mára 100 alatti a létszám (és egyre fogy). A menekültek háromnegyede családos, nagyon sok a 3-4-5 év körüli kisgyerek, nem ritka a várandós, vagy valahol Szerbiában nemrégen szült anyuka, a többiek egyedülállók. Bár a magyar határ mentén egyre kevesebben várakoznak, valójában nem csökkent a Dél-Európa felől érkezők száma az elmúlt fél évben, csak mára nem a magyar tranzit előtt torlódnak fel, hanem Szerbiában várakoznak. A több száz/ezer kilométeres gyaloglás után déli szomszédainknál megpihennek, esznek, tisztálkodnak, majd a szerbiai táborokban kapott sorszám szerint jönnek a Magyarországnál lévő schengeni kapuhoz. Mindez néhány hete van így, tudatos a menekülők beterelése szerbiai táborokba.  

Röszke

Röszke

A két határ közötti területen nyomorúságosak a körülmények. Hónapokig egyetlen gyenge vízsugár biztosította a túlélést. A legutóbbi időkig a közeli bokros részen voltak kénytelenek dolgukat végezni az emberek, utolsó megtakarításaikból a méregdrága határközeli kisboltokban tudtak csak vásárolni, ott töltötték telefonjaikat is, és alig várták, hogy szóljon hozzájuk végre valaki. Mi lesz velük? Mi vár rájuk? Ad-e valaki majd ételt, italt, meleget és védelmet a gyerekeiknek? Egyáltalán mi az, ahol vannak? Nem értik, miért kell beteg kisgyerekekkel, gyakran síró, éhes, fázó kisbabákkal, idős, rokkant, tolókocsiba kényszerült szülőkkel kínzóan hosszan várakozniuk, ha legálisan akarnak bejutni. Néhány hete a szerbek WC-ket tettek ki és megsokszorozták a vízvételi lehetőséget, mára hat csap áll rendelkezésre. Az  ellátás javulása főleg a szerb oldalon lévő önkénteseknek, orvosi csoportnak köszönhető, de néhány hazai civil szervezet is juttat adományt, ha átjut a kerítésen. A Bevándorlási Hivatal naponta ad ki hideg élelemcsomagot a kerítés túloldalára, de továbbra sincs zuhanyozási lehetőség és védelem az eső, a hideg, a rovarok, a már meglévő vagy szerzett betegségek, sérülések ellen. Egy-egy zápor elmossa a nehezen felépített, összetákolt sátrakat, eláztatja a maradék holmit, sártengerré változtatja a terepet.

Röszke

Átlagosan több mint egy hónapot várnak a családok a bejutásig, a kérelem benyújtásáig. A 6 méter széles, 100 méter hosszú, minden oldalról kerítéssel, szögesdróttal körbevont, konténerekkel tarkított folyosó az úgynevezett tranzit, amely műveleti terület. Csak az mehet be, aki belépőt kap a Bevándorlási Hivataltól. Az pedig nincs sokaknak, csak a rendőrség, katonaság, Bevándorlási Hivatal embereinek, és néhány támogatott civil szervezetnek, melyeknek az ellátás színvonalát kellene javítaniuk. Az úgynevezett Karitatív Tanács öt tagja több százmilliót kapott erre a célra, de ritkán vannak jelen, többeket közülük még senki nem látott a helyszínen. A nagyjából 30 konténer fele kiválóan felszerelt, klimatizált, a rendőrség és a Bevándorlási Hivatal embereié, a többi szegényesebben felszerelt az éppen bejutott családoké, valamint egyedülálló férfiaké. 15 ember kerül be naponta a tranzitba. A helyszínre kitelepült BÁH dolgozók munkaideje ennyi ügyintézést fed le. Mára ugyan elolvadt a tömeg a tranzit előtt, a legmagasabb létszámnál végzett számítások szerint egy egyedülálló férfinak egy évet kellett volna várnia a bejutásra. Ezt kínálta a legális út. Ellátás nélkül, a szabad ég alatt.

Röszke

Tompa

A bejutás után gyorsinterjúk következnek, a Bevándorlási Hivatalon kívül az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága ad tájékoztatást a menedékkérőknek arról, hogy mire számíthatnak. Sok jóra nem. A menekülők körülbelül egyharmadát kitevő egyedülálló férfiakat a tranziton belüli elkerített részbe zárják, amelyet a bent dolgozók ketrecként emlegetnek. A Dublini eljárásnak megfelelően megnézik a rendszerben, hogy valamelyik Európai Uniós országban regisztrálták-e már őket. Ha igen, a magyar hatóságok felkeresik az érintett országot, hogy a rendelkezésükre álló 28 nap alatt igazolják a regisztrációt. Ha nem érkezik válasz, a jogszabályoknak megfelelően tovább küldik őket rendszerint nyitott táborba, de esetlegesen sanyarú, börtönkörülmények közé, ún. őrzött szállásokra. Ott folytatódik a menedék kérelmük elbírálása, amely hónapokig, akár egy évig is tarthat. A menekültek rémülten kérdezik, hogy üldözöttként hogyan kerülhetnek börtönbe? Leginkább az információ hiánya gyötrő. Nem értik, mi történik velük, mi történik körülöttük. Őrizetbe kerülnek azok is, akiket ún. mélységi ellenőrzéskor, valahol az országban fognak el, illetve a legfrissebb szabályozás szerint a tranzit túloldalára viszik azokat, akiket a határ 8 km-es körzetében kapnak el. Ők általában újra próbálkoznak a belépéssel, heteket, akár hónapokat várva. A családok még a bejutás napján tovább mennek a tranzitból nyitott táborokba, ott indul el érdemben az eljárásuk. 22.500 menedékkérelmet regisztráltak idén júliusig ebben az évben, 150-et bíráltak el pozitívan. A nyitott táborokban lévők zöme nem várja meg az elutasítást, inkább tovább áll. Az őrzött szállásokon tartott elutasított menedékkérők egy részét pedig a saját hazájába próbálják meg visszatoloncolni, mivel az Európában egyedül Magyarország által biztonságosnak mondott Szerbiába[2] nem lehetséges a visszaküldés.

Várakozó menekült gyerekek által készített játék Röszkén

Az a néhány család, amelyik évente menekült státuszt kap, ügye pozitív elbírálása után egy hónappal ki kell, hogy költözzön a menekülttáborból (Kiskunhalasról, Vámosszabadiból, Bicskéről). Harminc nap alatt, még a táborból, nyelvtudás nélkül kell, hogy albérletet találjon, előteremtse az egy havi bérleti díjat a két- vagy háromhavi kaucióval. Már semmilyen hozzájárulás sem jár neki, 2016. júniusától ugyanis megszűnt az integrációs támogatás, amely két éven át segítette az új élet kezdetét. Egyedülálló férfinak fél éven át 90.000, egy családnak maximum 215.000 forint járt, majd még másfél évig tartott a hozzájárulás, félévente csökkenő összeggel. Nyelvtudás, kapcsolati tőke, szülői és most már a befogadó ország teljes anyagi támogatása nélkül kell, hogy családok/egyedülálló emberek újra talpra álljanak. Vajon mekkora esélyük van a legális munkaerőpiacon munkát vagy az albérleti piacon lakást találni, pláne ilyen rövid idő alatt? De nem csak az idő szűkösségével, a társadalom előítéletességével is nagy küzdelmet vívnak. A legfrissebb felmérések szerint a magyar lakosság 80 százaléka menekültellenes, nem hogy a saját lakását nem adná ki státuszt kapott, tehát legálisan itt tartózkodó menekültnek, de nem szeretné, ha a szomszédságába vagy akár a társasházába költözne menekült család. A megkérdezettek jó része veszélyesnek látja őket annak ellenére, hogy semmilyen személyes tapasztalata nincs velük.

Szociálpszichológusok szerint éppen annyi energiát kell mozgósítani ahhoz, hogy egy társadalom befogadó, mint ahhoz, hogy elutasító legyen. A mindenkori hatalom kezében van a döntés. A menekültek traumákkal, veszteségekkel, félelmekkel érkeznek, Európától védelmet és újrakezdést remélnek. Csak egy segítő, elfogadó, motiváló környezetben tudnak ezek az emberek ismét kiegyensúlyozottan, boldogan élni, ami alapja annak, hogy stabil szülő, kreatív munkaerő, kiszámítható adó-és járulékfizető, valamint a keresetüket nálunk elköltő fogyasztó váljon belőlük. Befogadó társadalomban élni tehát nem csak az önmagunkról alkotott pozitív képet erősíti, az érdekünk is ez.

Tudta?

Blogsorozatunk korábbi részei igyekeztek számba venni azokat a kérdéseket, amelyek a népszavazás, mint politikai aktus értelmezéséhez szükségesek.  A legutolsó részekben igyekszünk kitérni azokra a kérdésekre is, amelyekről a népszavazás nem szól, de a kampány megszólít vele: Végül is kik azok az emberek akiknek a feje fölött a sorsukról vitázunk? Honnan és miért menekülnek? És mi közünk van nekünk mindehhez?

Ha ezek a kérdések foglalkoztatják, kövesse továbbra is blogsorozatunkat.

[1] Az egyezmény vonatkozó szövege szó szerint így szól: 1. “A Szerződő Államok az országba való jogellenes belépésük, vagy tartózkodásuk miatt nem sújtják büntetéssel azokat a menekülteket, akik közvetlenül olyan területről érkeztek, ahol életük, vagy szabadságuk az 1. Cikkben foglalt meghatározás értelmében veszélyeztetve volt, és akik engedély nélkül lépnek be területükre, illetőleg tartózkodnak ott, feltéve, hogy haladéktalanul jelentkeznek a hatóságoknál és kellőképpen megindokolják jogellenes belépésüket, illetőleg jelenlétüket.” 2. “A Szerződő Államok nem korlátozzák az ilyen menekültek mozgási szabadságát a szükséges mértéket meghaladóan és ilyen korlátozásokat csak addig alkalmaznak, amíg jogi helyzetük az illető országban rendezést nem nyert, illetőleg más országba nem nyernek bebocsátást. A Szerződő Államoknak az ilyen menekültek számára megfelelő határidőt kell engedélyezni, illetőleg a szükséges támogatást meg kell adni ahhoz, hogy más országba bebocsátást nyerjenek.”

[2] Menekültügyi szempontból az az ország számít biztonságosnak, ahol a menekültügyi eljárás intézményi és jogi feltételei biztosítva vannak, ez Szerbiára nem áll.